A ventillátor szele...

Az egész olyan fura...mint a ventillátornál. Ha közel ülsz, huzatot kapsz, ha távol, akkor meg nem ér a levegő!
El kell döntened mekkora távolságra ülj, és neked mikor esik jól a szellő. Valakinek akkor, ha nagyon fúj, másoknak jó a lágy fuvallat is.
Mégis mindig kavarog...

Én szeretem, ha a hajamat borzolja a szél. Amikor életre kelnek a tincsek. Szeretem az Élet apró dolgait.
Most, egy hét távlatából értem meg, hogy miért kellett ennek így lennie! Újra meg kell ismernek magam, mert már nem az a "lükebóka" kisiskolás vagyok, aki voltam.  De nem is akarok az lenni :)

Átértékelve az eddigi dolgaimat, arra jutottam, hogy túlságosan komolyan vettem az Életet. Mindenkit beszippant a megfelelési kényszer- hol ennek, hol annak-, a gyerekszülési nyomás, az "Úr Isten vajon mi dolgom a világon?!" kérdéskör. Mert ezt várják el. Ez a "normális". Pedig csak élvezni kellene a létezést. Mégis görcsölünk, és itt nem a pénzügyi oldalra gondolok, hanem az érzelmire. Mert, amikor minden tökéletes, akkor sem az... Nem vagyunk elégedettek és mééég többet, jobbat akarunk. Ezért van ez a folytonos körforgás: megszereztük, jön a vágy, hogy jobb kell, és a használtat eldobjuk, jön helyette új, megunjuk, eldobjuk.... EZ az Élet körforgása! 
Közben mikor vagyunk boldogok, életerősek, frissek?! Addig a pár pillanatig míg kiélvezzük minden egyes mozzanatát annak, hogy igenis megszereztük valamit... És vége.

De, jól vagyok. Majdnem... Nem úgy látszik, mert nehezen tudom magam türtőztetni. De megy. Mert nem kell sajnálat, csak megértés... És örülök, hogy vannak, akik megértenek. Ez jó dolog :) Köszönöm nektek.