Összepakoltam a pucér szobát... Eddig be sem tudtam oda menni. Fájt. Minden szanaszét dobálva, feldúlva, cd-k szétdobálva. Mintha tornádó pusztított volna. :(
Most is fájt. De megtettem. Összepakoltam. Már rend van. Idebenn is. Vagyis azt hittem... De nincs. Iszonyúan hiányzik! (Remélem ezt ő nem olvassa.) Hullámokban jön és sokáig marad. Belefészkeli magát az agyamba és nem ereszt. Nem tudom elűzni, pedig tudom, hogy ezt kellene tennem. Minden dologról eszembe jut valami emlék, ami szép. Nem is tudok olyat felidézni, ami nem lett volna az. És ez dühít! Nagyon. A tehetetlenség nagyon alattomos dolog, mert mikor azt hittem már, hogy "na, már egy picit jobb", akkor rájövök, hogy nem, nem lett jobb. Pedig én nagyon akarom.
"...már nem kellene sírni, de erősebb a fájdalom, és felemészt a bánatom, reménykedve alszom el, hogy jobb lesz a holnapom. De ez csak álom, nem valóság...nekem nem jutott már más, csak a fájdalom és a bús magány...Próbálok szabadulni és eltépni a kötelet, feledni, hogy mennyire szerettelek,feledni, hogy a sebek még sajogva égnek, s nélküled végtelenül üresek a nappalok, s az éjek, de feledni Téged, nem tudlak én."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése