Magány

Ez a hat betűs nyavalya alattomosan tör rá az emberre, és pont olyankor mikor nem is számít rá. Ma engem is elkapott. Pedig egy millióan voltak, visongtak, hülyeségeket kérdezgettek...és én mégis olyan magányos voltam. :( Háromszor három méteren totyogtam, de az eszem a lelkem totál nem ott járt. Valahol messze lebegtem...egy olyan helyen, ahol minden szép, a dolgok alakulnak, az emberek boldogak. (Zárójelbe megjegyzem!! Nem szívtam semmit!! :) ) De mikor láttam a sok embert, kezükön fénylett a gyűrű, ami egykor még nekem is ott volt...a szívem szakadt meg. Ők miért jobbak, mint én?! Mivel tudnak ők többet nálam, hogy van olyan társuk, aki szereti őket?!

Vannak jobb és rosszabb napok. Ez a mai nekem inkább a rosszabbik volt. Elemi erővel tört rám a hiánya, de már szinte fizikai fájdalmat okozott. Ő hiányzott, az érintése, a szép csík szemei, a borostái...az egész ember. Én annyira szeretném elnyomni magamban ezt az érzést, de nem megy. Továbbra sem fogok könyörögni neki, nem fogok megalázkodni, felemelt fejjel viselem a döntésének a súlyát, amivel porrá zúzta a lelkemet.
Hiszen lesz majd egy ember, akivel egy lesz a lélegzetünk is, és tűzbe megy majd értem... A lényeg a MAJD!!! Mikor? Majd egyszer...csak győzzem kivárni. És mi a garancia, hogy ő is nem tesz tönkre? Semmi...

A K. ma azt mondta, hogy ő teljes mértékben meg tudja érteni Gy.-t. Azt mondta K. sem enged magához senkit közel, mert fél, hogy kisemmizik. Inkább nem szeret. Annyi embert elvesztett már, hogy nem tud/akar igazán kötődni,társ lenni. Inkább elmenekül. De kérdem én: akkor miért érzünk?! Ezek az érzések adnak erőt tovább menni az úton,csinálni a dolgainkat.
Merni kell szeretni!
Még akkor is, ha a végén jön a nagy pofára esés. De azokat a perceket míg tényleg igazán szerettél soha nem cserélnéd el semmivel... Ezért megéri. Nem kell félni. Én sem félek. Tudom, hogy mindennek oka van, az ember erős és sokat kibír. Lefoglalom magam...és várok. Nem tudom ugyan, hogy mire pontosan, de akárhogy is alakul, tudni fogom, ha eljön az ideje.

Emlékszem, amikor először megsimogatta a hajamat. Egy házibuliban voltunk, ő a földön feküdt. Én mellette ültem és egy tincs az arcomba lógott. Ő pedig eltűrte. Ennyi volt. Csak egy érintés...ami jókor indult el. Közben a konyhából Kispáltól a Szívrablás üvöltött. De régen volt... Akkor ott nem gondoltam volna, hogy Ő lenne az az ember, akihez hozzámennék feleségül. Egy nagyképű, flegma fiú volt. Láttam, hogy érik férfivá...láttam a buktatókat,és ahogy változik. És végig tetszett. Soha egy pillanatig nem fordult meg a fejemben, hogy nekem nem Ő kell! Én hittem benne, mikor senki más nem. De nem is ez a lényeg...fenekestül felfordította az addigi nyugis életemet. De érte megérte!

Viszont neki értem már nem kellett megküzdenie. Mindig ott voltam, ha baj volt, ha támogatás kellett neki. Természetesnek vette. Nem értékelte. Nem kellett engem megvédenie semmitől,senkitől.Én is egy gyenge nő vagyok, akit meg kell védeni,oltalmazni és nagyon szeretni. Most legszívesebben elé állnék és jól megráznám, rákiabálnék, hogy TÉRJ MÁR ÉSZRE!!! Ezt kellett volna...csak hamarabb. Most már lehet, hogy késő...