Tudom, hogy egyszer eljön és rám talál...a remény, mindig ég tovább...

Mert, ugye a remény hal meg utoljára?!
Igaz?
Reménykedni szabad. De meddig? Meddig bízhatunk, hogy ami elromlott, újra jó lehet, ami kifakult újra színes lesz?!
Ez mindig egyén függő. Én a sokáig reménykedő típusba tartozom. Abba, aki szereti magát áltatni, a pohár félig tele, az Élet szép. Aztán jön a fekete leves. Az Élet nem (mindig)szép, a pohár pedig inkább üres... De, hogy ezt meglássam sok sok időnek kell eltelnie. Akkor is inkább arcul csapásként ér a hír, feldolgoznom sokáig tart. De az ember ebből tanul,nem? Jóóóó, tudom, az okos ember más hibájából tanul...én buta vagyok. :(
Túl szentimentalista. Leragadtam a Fable könyvek hős macsóinál, akik egyszerre kemények és érzőek. Ügyesek és okosak, ill. természetesen meg van bennük az a plusz, ami miatt minden nőci beléjük szeret. Az agyam tudja, hogy ez csak egy könyv...ÉBRESZTŐ!!!...a világban rohangáló paskók nem ilyenek. Tisztelet a kivételnek..ha van! De olvasás közben elvarázsolódom, és hiszem, hogy egy Belloq-hoz hasonlatos férfival élek együtt.
Majd felébredek, vége lesz a könyvnek és jön a valóság. Ez a férfi nem Belloq, de!! Okos, kedves, vicces és kell nekem. :) Kiábrándulok is meg nem is. Ki érti ezt?!

A lelkemben nagy zűrzavaros ping pong zajlik. Tegyem, ne tegyem. Mi is legyen most velem. Az tuti, hogy szétesni nem fogok! Lehet, hogy szentimentalista vagyok, de nem hülye. Az Élet megy tovább, a változások mindig okkal történnek. Egy ok az újra kezdésre, a változtatásra, az önmegvalósításra. És, hogy miből merítsek erőt?! Talán magamból. A barátaimból, a kutyámból. Aki látja, hogy szomorú vagyok, csak a mellkasomra fekszik, mintha tudná, hogy a hasam érzékeny. Pedig ő "csak" egy állat. Dehogyis! Sokkal több ennél. A támaszom. Most is csöndben figyel az ágy alól, úgy tesz,mintha aludna, pedig nem. Várja a kulcs csördülését, az ajtó nyitását. Hiába. Én is hiába.

Nem nyílik, nem jön. Csak a remény maradt.