A legutolsó bejegyzésem óta eltelt egy pár hónap. Nem azért hanyagoltam a blogot, mert nem volt témám, hanem hangolódtam-készülődtem az Anyaságra.
Nem volt egyszerű az a három hónap, amit itthon kellett töltenem. Tavaly még úgy gondoltam kell nekem ennyi idő, hogy elrendeződjenek a dolgok, minden a helyére kerüljön. De tévedtem. Az időm nagy részében olvastam a babás könyveket, szülésfelkészítő tanfolyamra jártam, védőnőhöz, dokihoz...ez így sűrűnek tűnhet, de nekem nem volt az. Voltak napok mikor majdnem beleőrültem az egyedül-itthonlét és a várakozás keverékébe. Nagyon lassan haladtak a napok. Néha nem tudtam mit kezdeni magammal. Persze mindenki tanácsolta, hogy pihenjek, amíg lehet...de ez már szenvedés volt.
A kisfiunk születése elvileg március 23.-ára volt beprogramozva. Vágtam a centit. Az utolsó hónapra már úgy néztem ki, mint egy felfújt vizeslabda, husinudli ujjakkal. Szerettem pocakosnak lenni. A terhességem alatt nem volt semmi problémám, sem az alakommal, sem a lelkemmel. Persze egy egészséges félelem bujkált bennem, de ez normális- azt mondják. Így visszatekintve hamar elrohant a 9 hónap. :) Eltelt 23.-a és Áron baba nem szándékozott kibújni. Pedig annyira készültünk rá...amennyire...erre nem lehet felkészülni. Nem tudtam elképzelni magamat anyukaként, emellé hozzátársult, hogy nem is fogtam még soha ilyen pici babát a kezemben. Félhettem volna, de nem féltem. Mindketten izgatottak voltunk. Én úgy gondoltam: nem véletlenül jött ez a baba nekünk=alkalmasak leszünk arra a feladatra, hogy "jó" szülők legyünk. (A "jó"-t azért tettem idézőjelbe, mert még én sem tudom milyen a Jó szülő...) Az anyaság minden nőben ott szunnyad, kiben mélyebben, kiben a felszín alatt lapul és, ha kell előtör. Viszont, míg nincs saját gyereked nem tudhatod te melyik kategóriába tartozol.
Március 29.-én este 17:32 perckor megszületett Áron. Hogy mit éreztem?!
Megkönnyebbülést. Fáradtságot. Szerelmet. Tiszteletet.
Ezernyi érzés kavarog ilyenkor az emberben. Én nagyon elfáradtam a hosszú vajúdás alatt, erőm sem volt túláradó örömöt érezni, mint a filmekben. Nekem ez másnap jött, mikor reggel ébredés után a kórházban megnéztem a telefonomban a fiamról készült első képeket. És rájöttem, nem álmodtam. Tényleg megszületett. Aztán behozták hozzám, és pici volt, védelmezésre szoruló, de nyugodtan szunyókált. Meg volt keze-lába, egészséges volt, ez a legfontosabb.
És előtört. Nem féltem megfogni, pelenkázni, etetni...minden olyan természetes volt. Erőlködés nélküli. Mint a kapcsolatunk az Apjával. Megfoghatatlanul erős,stabil és félelem nélküli.
Mindenkinek azt kívánom, hogy ilyen helyzetben vállaljon gyereket, és legfőképpen olyan embertől, akit tényleg tiszta szívből szeret, és tisztel.
Neki szülni boldogság volt. :)
