Harmónia

Mostanában olyan furán érzem magam... Nem tudom megmagyarázni, hogy mi vagy ki váltja ki ezt az érzést bennem, de összességében harmóniába vagyok a világgal. :)
Ennek pedig rettentő módon bírok örülni. Soha semmi nem tökéletes, nem is kell, hogy az legyen. Valami bosszúság mindig adódik, de sokkal könnyebb ezeken az apróságokon átlendülni, ha szeretünk élni.

Én szeretek élni! A mostani életemet szeretem élni. És hiába érnek rossz dolgok, hiába kell olyanokat tennem, amit nem szeretnék, mégis megteszem és nem érzem azt, hogy milyen rossz nekem. A változások kellenek. Tudom erről elég sokat regéltem mostanában is, de tényleg! És, ha ez az, hogy átlépsz azon az emberen, aki több hónapja csak bánt és semmibe vesz, vagy egy új helyre költözöl...akkor ezt kell tenned ahhoz, hogy boldog legyél. Meg kell tenned. :) Mosolyogva. És izgatottan kell várnod az újat, a mást...

Minden, ami új az izgalmas. Nyitottan, előítéletek nélkül és szeretettel kell fordulnunk minden felé. Nem rossz az, ami jön, csak másmilyen. Viszont lehet még jobb is, mint előtte. Csak merni kell nyitni.

Jöhet egy ember, aki felnyitja a szemünket és rádöbbent arra, hogy mennyire másképp is lehet. Mennyire fontos az, hogy szeress. Mennyire jó, ha úgy töltöd el az idődet vele, hogy élvezed minden pillanatát. Milyen az, amikor egyszerre gondoljátok ugyanazt...csak egyikőtök sem mondja ki... :)

Ilyen pillanatok kellenek ahhoz, hogy megteremtődjön a harmónia...önmagunkkal és a világgal! :)

Meztelenül

Azt mondja, hogy mindegy sminkkel  vagy smink nélkül, neki fel sem tűnik a különbség...

Pedig, mi nők, hajlamosan vagyunk azért sminkelni, hogy "szebbek" legyünk. És valljuk be, szebbek is vagyunk. :)
Az már más kérdés, hogy a pasik ebből mit vesznek észre..., mert a fenti állítás szerint: semmit.

Nekik az kell, hogy vidámak és viccesek legyünk, na meg mellette valahol vadmacskák is. De az csak nekik jöjjön elő, másnak ne. Hiába a sok festék és a push up, egyszer úgyis kiderül az igazság és fel kell vállalnunk magunkat pőrén, meztelenül.

Egy ideig csak a testünket, aztán a lelkünket is szépen lassan levetkőztetik...

Változz Valentinra :)

Nem igazán tudok állást foglalni abban a kérdésben, hogy én utálom-e a Valentin Napot, vagy sem.
Alapvetően nem sok hasznát látom, mert nem csak az év ezen az egy napján kell szeretnünk a szerelmünket. Viszont ezt a napot azok, akiknek nincs párjuk különösen utálják... én mégsem mondanám, hogy utálom.

Fiatalabb koromban alig vártam, hogy majd az épp aktuális pasim mivel lep meg. Szerintem itt most sokak felnevetnek...igen...:) én is pofára estem párszor. :) Kaptam idióta plüss szíveket meg mindenféle giccset. Az a baj a férfiakkal, hogy mint minden ünnepet és főképp a "muszáj ajándékvásárlásokat" utálják, ami eléggé meglátszik a végeredményen.

Ma már tudom, hogy nekem nem kell semmilyen ajándék.
Egy ölelés kellene. És egy tekintet, ami azt sugallja, hogy "igen, te kellesz nekem". Ennyi.

Az interneten praktikák százai sorakoznak, hogy éppen miben leszünk a legkívánatosabbak, a legszebbek. Milyen legyen estére a hajunk, a sminkünk...baromsáááág...!!!
A lényeg az lenne, hogy a társunk olyannak szeressen minket, amilyenek vagyunk. Szeplősen és kipirultan. Kócosan és reggel felkelve is mi legyünk neki a legszebbek. Ehhez nem kell praktika. Ez az érzés vagy van, vagy nincs.

A kulcs talán a belső béke. Mert ez sugárzik kifelé. Elfogadom magam olyannak, amilyen vagyok, de elfogadom a másikat is a teljes valójában. Nem kötök kompromisszumokat, nem akarom megváltoztatni. Csak szeretni. Az energia (by. A.)az, ami áramlik két ember között. A kis jelek, az apró mozdulatok, amit csak ők éreznek. Húzza őket egymás felé...

Nem kell a sok rózsaszín habcukor körítés, mert mindez csak marketing.

CSAK szeretet kell!! 

Kimondatlan szavak

Túl sokáig nem mondtam ki azt, amit éreztem. Ez azért volt így, mert annak, akinek mondtam volna már nem kellettek az én érzéseim. Így inkább magamba fojtottam.

Most megint mondanám...de már nem merem. Nem tudom mikor teszem jól vagy rosszul, ha kiejtem a számon azokat a szavakat, amik belülről jönnek. Tuuudom... nem kellene ezen gondolkodnom. De már nem vagyok biztos...magamban. Nem igazán tudom, hogy mit akarok. Vagyis pontosabban tudom én, hogy mit akarok, csak annyira félek, hogy megint elromlik majd, hogy inkább nem akarom.

Aki érzett már ilyet, az tudja, hogy miről beszélek.

Nem akarok fájdalmat, csalódást okozni másnak, de legfőképpen azt nem szeretném, ha megint átlépne rajtam valaki. Nehéz ügy. Garancia semmire sincsen. Mindig arról papolok, hogy hagyni kell a pillanatnak élni...meg blabla...de néha én is elbizonytalanodom. Hajlamos vagyok beleringatni magam valamibe, ami nincs. És ez nem menekülés. Egyszerűen ilyen vagyok. Naiv és álmodozó. Közben az agyam tudja, sikoltja, hogy "vigyáááázzzzzzz"...mégis hagyom, hogy történjenek a dolgok.

Néha viszont kimondom, amit érzek. Persze miután megteszem rájövök, hogy nem kellett volna. Viszont, akinek mondom örül neki...és ez furcsa. Látom a szemén, ahogy rám mosolyog. És közben arra gondolok, hogy nem kéne bántanom. Nem érdemli meg. Én annyira igyekszem...

Zselés szaloncukor

Annyit teper az ember azért, hogy mindenkit boldoggá tegyen, hogy a végén ő maga soha nem lesz az.
Én erre alapozva 2012-re megfogadtam, hogy önző leszek. Ezt elég könnyű betartani. :) Viszont beválik!!!

Nem pazarlom olyanokra a szeretetemet, akik nem érdemlik meg...ezáltal több jut azokra, akik megérdemlik. És kik ők?! Egy barát, aki azt írja az sms-ben, hogy hiányzom neki. Egy másik, aki azt mondja, hogy a zselés szaloncukor jut eszébe... Olyanok, akik megérdemlik. És tőlük nem sajnálom. Ezáltal leszek én is boldogabb.

Most azt érzem, hogy jóóóó. :) Kipihentem magamból a felgyülemlett feszültséget, haragot, bánatot. Ehhez az kellett, hogy kimozduljak a megszokott burkomból és hagyjam magam élni. Őrültséget csinálni, és nem foglalkozni semmivel és senkivel... :) (még szegény Hasszannal sem) Nem hallgatni senkire, csak azt tenni, amihez kedvem van. És ezt tettem. Jó volt, rettentően élveztem. Felszabadultak a lelkemet nyomó dolgok. Megkönnyebbültem.
Annak ellenére, hogy meghoztam életem egyik legnehezebb döntését. De tudtam már akkor is, hogy jól döntök. Hagyok egy esélyt egy számomra régen "fontos" volt embernek, egy új életre. Szívből remélem, hogy most nem szúrja el.
Nem mellesleg hagyok magamnak is egy esélyt egy jobb életre...egy olyan ember mellett, aki megérdemel.

Néha hagyni kell, hogy összecsapjanak a hullámok a fejünk felett és lehet, hogy néha vizet nyelünk, de kikecmergünk a belőle. Erősebbek vagyunk, mint amit gondolunk magunkról! Én mostanában olyan dolgokat tettem, amit álmomban nem gondoltam, hogy megtennék...és mégis. Kibírtam.

Már csak hagyni kell, hogy csillapodjon a vihar... és csend, nyugalom, békesség lesz megint. Mert nekem ez kell: biztonság.

Csalódás

Itt most nem az általános iskolai "húúú, bocsi, de már nem szeretlek"-ről szeretnék pár gondolatot megosztani, hanem a csalódásnak arról a fajtájáról írnék, ami mély és olyan fájdalmas, hogy összeroppant.
Amikor egy világ omlik össze -de úgy igazából-, és egyik pillanatról a másikra olyan dühöt, csalódottságot és undort érzel a másik iránt, hogy magad számára is felfoghatatlan.
Én nem hittem el eddig, hogy ilyen létezhet. De már tudom. Érzem, hogy van...

Furcsa, mert egyszerre érzek megkönnyebbülést, és haragot. Egy hatalmas kő esett le a szívemről, és végre úgy igazából élhetem a saját életemet. Nem lesz ott a másik, aki visszahúz, aki hiteget, én meg óvodás módjára bedőlök neki huszadszorra is. Már, ha a Föld összes boldogságát ígérné, sem tudnék szót sem váltani vele... Ez egy hosszú folyamat volt számomra, hatalmas tanulópénzt fizettem érte, de megérte.

Nem lesz még egy ember, aki így átgázol a lelkemen. Mert megerősödtem.

Nekem mindig volt lelki békém, én tisztában vagyok magammal, a világgal. Nincsenek önértékelési problémáim, és a döntéseimért képes vagyok felelősséget vállalni, és ezekkel együtt élni is.
Tudom, hogy nem a megfelelő embernek adtam azt a sokszor két percet az életemből...De ezen már változtatni nem tudok. Ennek így kellett lennie. Bizonyos szempontból megérdemelte, bizonyos szempontból meg nem. Azt viszont tudom, hogy én jobbat érdemlek.

Az emberek többsége jobbat érdemel annál, mint amiben él, csak fél változtatni, dönteni. Jobb az állóvízben megposhadni és szép lassan elrothadni, mint látványosan szenvedni egy nagyot, de utána jöhet a jobb, a boldogabb! Kevés ember meri meglépni...,mert szörnyen nehéz. És persze, nem akarjuk megbántani azt akit "szeretünk", de közben azzal bántjuk a legjobban, ha nem vagyunk hozzá őszinték.

Az élet rövid. Valakinek csak 10 hét... vagy 10 év, vagy 100 év... Ne pazaroljuk olyanokra az energiánkat, akik nem érdemlik meg, akinek nem kellünk. Mert mellettük van sok másik ember, akinek kellünk, akik szeretnek minket, csak észre kell vennünk őket!!