Amikor egy világ omlik össze -de úgy igazából-, és egyik pillanatról a másikra olyan dühöt, csalódottságot és undort érzel a másik iránt, hogy magad számára is felfoghatatlan.
Én nem hittem el eddig, hogy ilyen létezhet. De már tudom. Érzem, hogy van...
Furcsa, mert egyszerre érzek megkönnyebbülést, és haragot. Egy hatalmas kő esett le a szívemről, és végre úgy igazából élhetem a saját életemet. Nem lesz ott a másik, aki visszahúz, aki hiteget, én meg óvodás módjára bedőlök neki huszadszorra is. Már, ha a Föld összes boldogságát ígérné, sem tudnék szót sem váltani vele... Ez egy hosszú folyamat volt számomra, hatalmas tanulópénzt fizettem érte, de megérte.
Nem lesz még egy ember, aki így átgázol a lelkemen. Mert megerősödtem.
Nekem mindig volt lelki békém, én tisztában vagyok magammal, a világgal. Nincsenek önértékelési problémáim, és a döntéseimért képes vagyok felelősséget vállalni, és ezekkel együtt élni is.
Tudom, hogy nem a megfelelő embernek adtam azt a sokszor két percet az életemből...De ezen már változtatni nem tudok. Ennek így kellett lennie. Bizonyos szempontból megérdemelte, bizonyos szempontból meg nem. Azt viszont tudom, hogy én jobbat érdemlek.
Az emberek többsége jobbat érdemel annál, mint amiben él, csak fél változtatni, dönteni. Jobb az állóvízben megposhadni és szép lassan elrothadni, mint látványosan szenvedni egy nagyot, de utána jöhet a jobb, a boldogabb! Kevés ember meri meglépni...,mert szörnyen nehéz. És persze, nem akarjuk megbántani azt akit "szeretünk", de közben azzal bántjuk a legjobban, ha nem vagyunk hozzá őszinték.
Az élet rövid. Valakinek csak 10 hét... vagy 10 év, vagy 100 év... Ne pazaroljuk olyanokra az energiánkat, akik nem érdemlik meg, akinek nem kellünk. Mert mellettük van sok másik ember, akinek kellünk, akik szeretnek minket, csak észre kell vennünk őket!!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése