Mikor megszületett Áron a helyére kerültek a dolgok. Értelmet kaptak a feladatok, az érzések. Sokat olvastam a gyereknevelés témában, de mindig hittem, hogy minden gyerek más, ezek csak iránymutatások. Ösztönösen, naivan csináltam a dolgomat. Minden ment a maga útján és P.-vel együtt könnyen vettük az akadályokat.
Megtartottuk a keresztelőt, Áron cukipofa, a kapcsolatunk az apjával soha nem volt még ilyen csodálatos. Mindenki minket irigyelt. :)
Már a keresztelőkor (szept.8) mindenki azt kérdezgette miért "torgyog" ez a gyerek?! Picit meg volt fázva, de nem tulajdonítottunk neki nagy jelentőséget, majd elmúlik. Azért a sok kérdés mégis bogarat ültetett a fülünkbe, és elvittük egyik szerda délután a gyerekorvoshoz, hogy nézze meg. Meghallgatta, semmi extra, láz nem volt, evett rendesen, élénk, mozgékony gyerek. Azért a biztonság kedvéért menjünk be a kórházba, mert ott rendel egy pulmonológus (tüdőgyógyász), aki meghallgatja és meglátjuk.Csütörtökön el is vittem Áront a dokihoz. Meghallgatta, semmi extra, láz nem volt, evett rendesen, élénk, mozgékony gyerek. Nem tudta megmondani mitől lehet a tortyogás, de egy kicsit "be is húz". Azt tanácsolta, hogy van egy Tüdőgyógyintézet Törökbálinton, ott csinálnak egy un. hörgőtükrözést, az alapján többet tudnának mondani. Nagyon kedvesen szerzett is nekünk hétfőre egy időpontot.
Előre mondták, hogy ez egy három napos tortúra lesz, úgy készüljünk. Természetesen én maradtam Áron mellett, Apa dolgozott. Hétfőn délelőtt bekerültünk a kórházba, de a vasárnap éjszakánk már nem volt az igazi. Áron nagyon nyugtalan volt, alig aludt és sokat sírt. Hétfőn mindenféle tortúrának alávetették az én kis porontyomat. Mentünk röntgenre, természetesen végig üvöltött, hiszen a röntgen felvétel csak akkor lesz használható, ha mozdulatlan maradsz. Na ezt mondd meg egy örökmozgó fél évesnek?! Mondanom sem kell, hogy nem tetszett neki, hogy lefogtuk, üvöltött torka szakadtából. Nekem a szívem szakadozott szanaszét, de nem volt mit tenni. Vérvétel, branül behelyezés minden fincsiség...Szegény gyerek már estére nagyon odavolt. Kedden volt a vizsgálat. Hajnal 4től fogva nem ehetett a vizsgálatig. Jött az infúzió. Aki már kapott, az tudja, hogy nem nagyon lehet kényelmesen aludni infúziós vezetékkel a karjában. Áron sem tudott, egész éjszaka fogtam a kezemben úgy bóbiskolt. Megcsinálták a vizsgálatot, amihez el kellett altatni. Persze nyugtattak, hogy ez semmiség, és nem lesz baja tőle. Sajnos választásunk nem volt, hát megcsinálták. Azt látták, hogy légcsövén és az egyik főhörgőjén szűkület van, illetve, hogy még valami benyomódás is látszik a légcsőnél.Végül kisütötték, hogy nincs baj, csak a csecsemőmirigye nagyobb mint kellene, de az majd visszahúzódik. Örültük, hogy nincs baj. Mindenki megkönnyebbült, szerdán mehetünk haza. Kedd éjszaka sem sokat aludtunk, mert már nem tudott hason aludni, nehezen kapott levegőt. Szerda délelőtt még evett, egész jó kedve volt. Már 11 óra is elmúlt, mire hazaindulhattunk. Autópályán mentünk, hogy minél hamarabb otthon lehessünk.
Már a hazafelé vezető úton nagyon nehezen vette a levegőt, és szinte semmit nem tudott pihenni. Mire beértünk a lakásba, már nem lehetett letenni sem a székbe, sem az ágyába, csak kézbe volt jobb neki, de csak pihegett. Szörnyű volt látni. Vettünk egy inhalátort, azt használva egy picit jobb lett az állapota. Az éjszaka azonban életünk legnehezebb éjszakája volt. Nem aludtunk semmit, Áron (akárhogy fogtuk) egyre nehezebben lélegzett, szinte már küzdöttünk a levegőért. Együtt. Végre tudott pár órát aludni. Reggelre ugyanolyan nehezen lélegzett, és teljesen erőtlen volt. Az éjszaka folyamán próbáltuk etetni, itatni, de már semmit nem vett a szájába. Féltünk, hogy kiszárad. A háziorvos azt tanácsolta menjünk azonnal be a kórházba. Ott csak ránéztek és azonnal küldtek minket a gyermekintenzívre. A mi pici fiunkat úgy kapták ki az apja kezéből, mint egy rongybabát. Már ahhoz is erőtlen volt, hogy sírjon. Tudtuk, hogy nagy a baj. Vártunk...
A székesfehérvári kórház intenzív osztályán mindent megtettek Áronért, de csak úgy tudták stabilizálni az állapotát, ha géppel lélegeztetni kezdik és elaltatják. Azt az érzést mikor ezt közölte velünk az orvos...senkinek nem kívánom. Konkrétan majdnem összeestem. Nehezen lehet feldolgozni azt, hogy az életerős, vigyorgó, rosszcsont gyermekem ott fekszik csövek és gépek között. Elképzelni is szörnyű volt, de mikor bementem hozzá... és láttam, ahogy a kicsi testéből mindenhol csövek álltak ki, hallottam a gépek ritmusos pittyegését. Rémisztő volt! Ilyen érzést még soha nem éreztem: elveszíthetjük szerelmünk gyümölcsét. Összeomlottunk.
A szívem mélyén éreztem, hogy nem lesz baj. De ott, akkor ez nem segített az ijedtségünkön. Próbáltuk racionálisan nézni a dolgokat és felfogni, hogy Áronnak most így a jó. Szörnyű ezt végiggondolni, de megnyugtató volt az ütemes légzését látni, még akkor is, ha nem teljesen magától volt olyan. Azt javasolták, hogy MR vizsgálatot kellene végezniük és akkor talán meg tudnák mondani, hogy mitől van ez az állapot. Viszont Fehérváron nincs ilyen spéci szerkezet, csak Pesten a Heim Pál Gyermekkórházban.
Szirénázó rohammentővel vittek fel minket a kórházba. Az MR vizsgálatot csak pénteken csinálták meg, de nem nagyon kaptunk használható eredményt. Elkeserítően álltak a dolgok: Áront altatták, lélegeztették, vizsgálati eredmény semmi,de valami gyulladás is van a szervezetében. Nem tudtunk mást csinálni, mint nézni a kis arcocskáját és imádkozni, hogy nem lesz, nem lehet, semmi baja!!! Ez csináltuk 4 napig. Hétfőn döntöttek úgy az orvosok, hogy kiveszik a csöveket, és reménykedjünk tud magától lélegezni.
Tudott!!! :) Erős akaratú gyerek. Lélegzett és ezzel egy időben folyamatosan sírt. De nem az ő hangosanbelevörösödök üvöltésével, hanem egy gyámoltalan kölyökmacska miákolásával adta tudtunkra, hogy valami nagyon nem jó neki. Az anyatejhez szokott gyomrocskája nem bírta a tápszert, ezért nagyon fájt a pocakja. Kaptunk másmilyen tápszert és attól rendbe jött. A lélegeztetés alatt szondával táplálták, és az első pár alkalommal nem volt hajlandó szájon át enni-semmit. De megtört a jég, és már nem kellett a gyomorszonda sem, ment az evés is szépen. Folyamatosan inhaláltunk, szakították fel neki a váladékot, ami a gyulladás következménye volt a tüdején. Napról napra jobb lett,de messze nem a mi mosolygós fiacskánk volt.
Nem voltam másik intenzív osztályon-és nem is szeretnék lenni-de elmondhatom, hogy minden tiszteletem azoké az embereké, akik ott dolgoznak. Áronnak volt saját ápolója, ő tudott róla mindent, ott ült az ágya végében, figyelte minden rezdülését. Komolyzenét hallgattattak vele, a nyaka alatt zselépárna, masszírozás...Egy szó mint száz: mindent megtettek a gyógyulásáért.
Itt, a Heim Pál Kórház intenzív osztályán lett Áron fél éves!
Már nem igényelt intenzív ellátást, tehát átkerültünk a belgyógyászatra. Közben megint csináltak neki egy hörgőtükrözést, sokkal felkészültebben, spécibb felszereléssel. A főorvos tisztán látta a hörgőjét szűkítő hemangiómákat. Ez un. tűzfolt, ami neki van több helyen is, és alapesetben magától következmények nélkül elmúlik. Hát mi nem az alapeset voltunk. A jó hír az, hogy ezt nagyon sikeresen kezelik gyógyszerrel. Több hónapos gyógyszeres kezelés eredményeként ezek a hemangiómák teljesen eltűnnek kívülről, és belülről is.
Még egy hetet töltöttünk el a belgyógyászaton, és Áron napról napra jobban lett. Már mosolygott, játszott és a hangja is megjött. Mindenki fellélegezhetett, hogy mehetünk haza végre. Persze sokkal nagyobb odafigyelést igényel, mivel bármilyen kicsi megfázás is nagyon beszűkítheti a légcsövét.
Nem vagyok "parázós" szülő...nem voltam az. Ám ezek után sokkal jobban figyelem minden rezdülését.
Hogy ez miért velünk, miért így, és miért most történt meg?! Nem tudom.
Én hiszem, hogy mindennek oka van. Lehet, hogy ilyen áron kellett megtanulnunk, hogy milyen nagy boldogság, hogy vagyunk egymásnak. Egészségesek vagyunk, szeretjük egymást. És csak ez a fontos. CSAK EZ!
Végül köszönöm a Szerelmemnek, hogy mindig tudott erőt adni. Ezt is végigcsináltuk. Együtt. Hárman.
