Túl sokáig nem mondtam ki azt, amit éreztem. Ez azért volt így, mert annak, akinek mondtam volna már nem kellettek az én érzéseim. Így inkább magamba fojtottam.
Most megint mondanám...de már nem merem. Nem tudom mikor teszem jól vagy rosszul, ha kiejtem a számon azokat a szavakat, amik belülről jönnek. Tuuudom... nem kellene ezen gondolkodnom. De már nem vagyok biztos...magamban. Nem igazán tudom, hogy mit akarok. Vagyis pontosabban tudom én, hogy mit akarok, csak annyira félek, hogy megint elromlik majd, hogy inkább nem akarom.
Aki érzett már ilyet, az tudja, hogy miről beszélek.
Nem akarok fájdalmat, csalódást okozni másnak, de legfőképpen azt nem szeretném, ha megint átlépne rajtam valaki. Nehéz ügy. Garancia semmire sincsen. Mindig arról papolok, hogy hagyni kell a pillanatnak élni...meg blabla...de néha én is elbizonytalanodom. Hajlamos vagyok beleringatni magam valamibe, ami nincs. És ez nem menekülés. Egyszerűen ilyen vagyok. Naiv és álmodozó. Közben az agyam tudja, sikoltja, hogy "vigyáááázzzzzzz"...mégis hagyom, hogy történjenek a dolgok.
Néha viszont kimondom, amit érzek. Persze miután megteszem rájövök, hogy nem kellett volna. Viszont, akinek mondom örül neki...és ez furcsa. Látom a szemén, ahogy rám mosolyog. És közben arra gondolok, hogy nem kéne bántanom. Nem érdemli meg. Én annyira igyekszem...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése