Kinyílt. A 3 pittyegés, a kulcscsörgés, mind azt jelezte, hogy jön. A gyomrom öklömnyi lett, a szívverésem szapora, a remény óriásira nőtte ki magát. Azt képzeltem, hogy csak álmodom, és felébredek, amikor vidáman belép és megcsókol, megkérdezi, milyen napom volt.
Helyette belépett, átölelt futólag és leült inni a konyhába. Gondoltam beszélgetünk. Hát nem. Semleges dolgokról beszélgettünk, kényelmetlen volt a helyzet mindkettőnknek. Közölte, hogy ma elviszi a holmiját.
Tartottam volna itt?! Könyörögtem volna neki, hogy ne menj el?!
Értelmetlen lett volna a dolog. Igaz az a mondás, ami azt mondja, hogy aki menni akar, az úgyis elmegy. Tényleg igaz. Hat lóval sem tudtam volna megállítani. Nagyon határozottnak tűnt.
Vállalja a tetteiért a felelősséget- azt mondta. Még nem tudja, hogy jól vagy rosszul döntött-e, de döntött.
Maradtam egyedül a kutymóval. Most mindenki értetlenkedik és engem sajnál. Pedig nem kell engem sajnálni. Inkább őt kellene.
Nők ezrei aggódnak amiatt, hogy mindent jól, szépen csináljanak. Ne hisztizzenek, főzzenek, eleget szexeljenek, akkor is ha dög fáradtak...csak hogy a férfiaknak jó legyen. De mégis kevés.
És ez a legfájóbb. Ha már mindent megpróbálsz, és még mindig kevés... elkezded magadba keresni a hibát. Hogy keveset tudsz adni? Nem vagy elég szexi? Pedig már erődön felül teljesítettél. Ez erősen lerombolja az ember önbizalmát. :(
De most itt ülök romjaimon és szépen össze kell raknom magam. Nem vagyok az a világfájós típus, de most fájok. Fizikai és lelki állapotom is elég zavaros. Próbálom a dolog jó oldalát nézni. Végülis most én is élhetek, bulizhatok, nem tartozom senkinek magyarázattal. Csak a fő kérdés az, hogy kell-e ez nekem?!
Nem. Nem kell.
Semmi sem kell. CSAK Ő...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése