Megszakad a szívem érzem, de menni kell tovább, tudom akkoris, ha fáj...
Menni kell tovább, mert az Élet meg nem áll. Csak közben megszakad a szívem, ha meglátok egy boldog párt, aki a nyaralásához szükséges dolgokat vásárolja, közben megcsillan a gyűrű az ujjukon és elszáll a jó kedvem. Irigy vagyok. Egy irigy dög. De annyira szeretném néha, hogy felébredjek és rájöjjek, hogy csak álmodom az egészet. Viszont nem úgy tűnik, hogy ez valaha is bekövetkezik, mert az idő rohan és már augusztus van. Persze nem unatkozom, programok vannak, de sajnos csak ideig óráig tudják feledtetni a saját nyomoromat.
Hiányzik valaki, akihez hozzábújhatok, aki tényleg-minden érdek nélkül átölel, és olyannak szeret,amilyen vagyok. Mindig szerettem gondoskodni másokról,ezért van kutyám...most róla gondoskodom. Na meg magamról kellene. De nehéz. Nehéz nap, mint nap szembesülnöm magammal. A kudarcommal. Mert ugyan nem csak az én saram, de nézetem szerint mindenhez két ember kell.
Most már, hogy az egész "esküvősdi" dugába dőlt, kezd el valóságossá válni az, amit elveszítettem.
Elvesztettem egy szerelmet. Akit mindennél és mindenkinél jobban szerettem. Akiért képes lettem volna bármit megtenni.
A legjobb barátomat, aki ismeri minden gondolatomat. Tudja milyen fagyit, csokit, mekis kaját szeretek... Tudja, mikor kell békén hagyni, mikor füllentek... Nem voltak előtte titkaim. Tudott rólam mindent, és nem bántam.
Elvesztettem a szeretőmet, amit szerintem nem kell magyarázni...
A támaszomat, mert mindig meg tudott vigasztalni, ha kellett.
Gyakorlatilag elvesztettem a társamat, mert Ő minden volt nekem.
És egyszerűen képtelen vagyok utálni, amiért ezt tette velem!! Haragudnom kellene rá, amiért összedöntötte a jól felépített kártyaváramat. De nem tudok. Pedig a brazil szappanoperákban ilyenkor jön a tányérdobálós és látnisemakarlaktöbbet rész, de a valóság más. Nekem nehezen megy az elengedés. Talán mert nagyon kötődöm emberekhez, és akit szeretek, azt tényleg minden érdek nélkül szeretem, az összes hibájával együtt is. De nem csak Őt veszítettem el, hanem a családját is, akiket szintén szeretek. És mikor ebbe belegondolok, akkor tényleg majdnem megszakad a szívem...
Elképesztő, hogy egy ember mekkora fájdalmat tud okozni úgy a másiknak, hogy még csak hozzá sem ér. És bár igyekszem nem mutatni, belül néha majd szét szakadok.
De menni kell tovább, és majd lesz valami. Addig pedig értékelem az apró dolgokat, és a barátaimat. :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése