Már tudom.

Az előző bejegyzésben azt írtam, hogy nem tudom mennyire szeret és ez mire lesz elég...
Már tudom: semmire nem lesz elég.

Szerinte az a szeretet, ami van benne irányomban, már csak annak szól, hogy 6 és fél évet töltöttünk együtt. A hónap elején megbeszéltük, hogy töltsünk együtt több időt, mert úgy érzi hiányzom neki és nem tudja nélkülem elképzelni az életét.
Talán egy hét volt, míg tényleg többet találkoztunk, jó volt együtt. Nekem. Szerinte ez így nem jó. Mert megint újra jött a kételkedés, a "nem akarom"...

Hát ne akard.

Már én sem akarom.

Belefáradtam abba, hogy állandóan azt várjam, milyen kedve van. Azt mondja nem akar becsapni se engem, se magát. Ő őszinte volt. Mindig. Akkor is, amikor 2 hete azt írta, hogy boldog, mert hiányzom neki... Ezen igazodjon ki az ember... Már nem is akarok kiigazodni rajta. Lehetetlen.
Nincs könnyem már, amit rászánhatnék erre a csalódásra. Elsírtam az összeset, de megérte. Mert most már tényleg úgy tudom kezelni, ahogy kell.

Nekem nem kell olyan férfi, aki nem tud dönteni. Bizonytalan magába, a tetteiben...

Dühös voltam. Főképp magamra, de Rá is. Magamra azért, mert hagytam, hogy higgyek egy olyan érzésnek, ami csak bennem élt. Rá pedig azért, mert pár napja még azt írta, hogy ha nem lenne biztos az érzéseiben, akkor nem ámítana...mégis megtette. Bár véleményem szerint ebben sem volt biztos.
Olyan dühös voltam, hogy ment az összes sms-e, hívása és a telefonszáma együtt a kukába. Nem kitörölni akarom az életemből, mert sok szép dolgot éltünk meg együtt, hanem csak megakadályozni magamat abban, hogy "hülyeséget" csináljak.

Megtanultam, hogy egyszerűen vannak emberek, akiket nagyon nehéz szeretni, mert nem hagyják magukat...