Most a szeretetről meg az egymásra figyelésről kellene ódákat zengenem, de én nem ezt teszem.
Hanem inkább mesélek egy történetet.
Pont egy éve volt, amikor hivatalosan is az ujjamra kerül a gyönyörűséges gyűrűm. Ezt attól az embertől kaptam, akit a világon a legjobban szerettem. Boldog voltam. Úgy éreztem az életem révbe ért, sínen van, minden klappol. Nem gondoltam volna akkor, hogy ez nagyon nem így van. Viszont lassacskán kiderült, hogy nem értem révbe..és tudjátok mit?! Nem is baj!
Nagyon sok fontos pillanat, fontos érzés maradt volna ki az életemből, ha tavaly ilyenkortól minden úgy alakult volna, ahogy a nagykönyvben meg van írva...
Az egész év a tanulásról szólt számomra. Az első felében úgy gondoltam, hogy meg kell "tanulnom" érett nőként helyt állni, a másikról gondoskodva támaszt nyújtani. De még nem voltam kész erre a feladatra. Ő bátrabb volt, mint én, nem megfutamodott...csak időt adott. Magának. És nekem is. Időt arra, hogy átértékelődjenek az addig fontosnak hitt dolgok, érzések, tárgyak, barátságok.
Az év második felében is tanultam. Néha fájt, de ettől csak erősebb lettem. Sok olyan érzelmet tapasztaltam meg, amit előtte sohasem. Megláttam kik az igazi barátaim, akik akkor is támogatnak, ha hülyeséget hülyeségre halmozok...együtt nevettünk, vagy sírtunk...mindegy volt, mert nem éreztem magam magányosnak sohasem. Ezt ezúton is köszönöm nektek!! :) Imádlak titeket! <3
Volt időm elgondolkodni azon, hogy ki is vagyok, mit akarok, hogyan szeretném élni az életem. Sokan adtak tanácsokat, de igazán hasznosíthatókat akkor kaptam, amikor nem is vártam.
Ne a holnap határozza meg a mádat!!
Eszerint éltem. És bevált. Nem görcsöltem, ha hajnali kettőkor értem haza és kilencre mentem dolgozni, mert jól érzem magam a bőrömben. Régebben otthon ücsörögtem, de ma már alig vagyok a lakásban, mert mindig van valami dolog, ami leköt.
Nem sajnálom magam. Jó volt minden úgy, ahogy történt. Azzal, akivel történt. :)
Volt, hogy elveszettnek hittem a reményt...de mindig jött egy kósza sugár...és talán jövőre történik egy kisebb csoda is. Én hiszem azt, hogy vannak, akik nem tudnak elszakadni egymástól soha. Erről szól a jóban-rosszban, ásó-kapa-nagyharang még akkor is, ha ki sem mondják pap előtt. Vannak, akik együtt tudnak csak létezni. A másik nélkül fáj.
A fájdalmat el lehet nyomni...de nem érdemes!
Inkább törekedni kell arra, hogy ne fájjon! :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése