Ez a nap nem lehetett volna szörnyűbb, mint amilyen szörnyű volt.
Eleve ott kezdődött, hogy hétfő volt. Ez mondjuk nálunk nem ok az érfelvágásra, mert a hétfő dög unalom. Kevesen vannak, mert mindenki azt dolgozza fel, hogy a hét első napja van és túl kell élni... :) De a hétvégém után nem volt túl jó kedvem.
Egész szombaton az ágyba döglöttem, mert épp a letargiás korszakomat éltem (újra). Biztos köze van ennek a téli időjárásnak is a kedvetlenségemhez, de ez nem ok. Viszont, hogy mi volt az ok...nem tudom...saját magam.
Ma csak tetéződött a rossz kedvem, mert vannak dolgok, amik egy átlagos napon meg se kottyannak, de ma...ma mindent magamra vettem. Úgy éreztem, hogy mindenki engem támad, pedig nem...
Anno ilyenkor hazarohantam és elsírtam bánatom Neki, Ő átölelt és máris kisütött a nap. Most hazaértem, várt a nemkutyaszagú ebem, és neki sírhattam el bánatom. Egy kutya sok mindent tud pótolni, de azt, hogy valaki átölel...azt nem.
Ez nekem rettentően hiányzik... hogy valaki nőként néz rám és megvigasztal, ha baj van... A dühömet egy kiadós sétával sikerült levezetnem. De minden pillanatban hiányzik mellőlem valaki. Akinek örömet okozhatok, akinek főzhetek, akivel bohóckodhatok...
...mert hiába vagyok testileg egész...lelkileg csak fél vagyok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése